A saját magunk által okozott logisztikai káoszt leküzdve elindultunk és megérkeztünk Budapestre, és célba vettük volna azt a bizonyos rakpartot, ott az Erzsébet-híd túloldalán. Sajnos a Hegyalja út alján a rendőrség terelte a forgalmat, majd az egy sávon nyitott Szabadság-hídon átcsúsztunk a pesti oldalra. Itt a korlátozott helyismeretemmel kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy minden le van zárva, minden el van terelve, és a zenekar maradék két autója leszakadt rólam.
Tisza Gergő szervező és a posztos rendőr telefonos és fizikális segítségével az utolsó pillanatban a végleges zárás előtt lejutottunk az alsó rakpartra. Miután felcuccoltunk, kitört a vihar, ahol a Yesterdays és JØNVUKK zenekar saját testsúlyával tartotta a földön a rendezvénysátrat, dacolva a széllel és vízzel. Sajnos ezen a ponton nem volt lehetőségem fényképezni, pedig egy menekülő IN-KALost arcon talált egy szél szárnyán száguldó sülthús.
A vihar lecsengett, a koncertünk elmaradt, a tüzijáték lefotózása pedig a Kodakommal szinte lehetetlen volt mert sem állvány nem volt velem, sem az orbitális képzaj ami 400 ISO-n beköszönt nem támogatta a képalkotást.

Viszont egy biztos: soha nem fogom látni még egyszer egy lezárt rakpartról, békességben a mutatvány közepén elhelyezkedve szemlélni az eseményt. Megérte elmenni koncert nélkül is, habár rohadt nagyot zúztunk volna. Kössz mindnekinek aki eljött, és Dr. Orosz, bocs, hogy rossz helyre navigáltalak, remélem nem áztál meg nagyon.

Szóval ennyi. A képek időrendben és képzajosan.

Amit az utóbbi időben szerveztünk Ommmal és Dr.Orosszal, lám lezajlott. Szembesült egymással a Belsőség blog és annak olvasói, majd mindenre jó anyaként áldását adta a Totalcar is.

A helyszín véletlenül lett a szlovákiai Martos község, de utólag értékelve jó választásnak tűnik, és talán sokak számára meglepő is volt a 100%-os falusi környezet. A Patika kocsmát gyorsan birtokba vettük, és mindenkibe ész nélkül elkezdtük beletölteni a csehszlovák esszenciát, a Kofolát, ami hála az Istennek aránylag kis ellenellásba ütközött. Aztán beszélgettünk kocsikról, motorokról, szopósponytokról és átéltük a helyi utcabált, ahol talán mint helyi specifikum, a buszmegálló bódéjában játszott a virtuóz szintizenekar.
A nap legszebb közlekedési eszközének egyöntetűen Gyuri Tritonját választottuk meg, erről hamarosan talán bővebben is olvashattok.

Fasza kis hétévége volt, legalábbis szubjektív percepcióm alapján.
A többi kép a Belsőségen kerül majd publikálásra.

íme hát, első ízben küldök el innen valakit, de Gergő jóvoltából előkerült egy filmre fotózott sorozat Dunaszerdahelyi és országos szintű "máskéntvállalkozók" időszakából ottmaradt titkokat őrző betontorzóról.

Fáradjatok át az ő oldalára, és nézzétek meg azt, amit ő lát Dunaszerdahely elfeledett arcában.

Alaphelyzetben szeretek fesztiválplakátot készíteni. Sőt, alaphelyzetben imádok grafikázni. Annak ellenére, hogy van egy munkám, pásztorkodom nemzetközi szinten nagy és színes vasdobozokkal, képes vagyok odaza hajnalokba nyúlóan ülni a Mac mellett, és gyártani a világot. Komolyan, örömmel lógatom bele magam a hajnalokba, mert van látszata, nem öncélú, hiszen visszakacagnak rám az utak mellől munkáim.

Van azonban egy árnyoldal (van több is, tételezzük fel, hogy a vizuálban szabad kezet kapok, mint most is). Az ember gondosan kihagyja a helyet a szponzorlogóknak, és igyekszik olyan formát kialakítani, amiben azok valamilyen szinten érvényesülni tudnak, és mégsem verik szét a vizuális összhangot.

Persze az ilyen dolgokat mindig utolsó pillanatban kapja meg az ember. Agyalnak-agyalnak azon, hogy még mit kéne vajon ráiratni, csak a munka szempontjából lényeges dolgok csúsznak meg. A cuccnak már rég nyomdában kellene lennie, erre éjfél előtt néhány perccel az ember még mindig free transformban próbálná szintbe hozni a cuccot, ha:

nem homepageről kimentett 5-10 K méretű gifeket adna a szponzor a megbízónak, hogy aztán minden egyes darabbal hosszú percekig kelljen harcolni, hogy a 300 dpi A2-ben ne csak egy pötty vagy egy folt maradjon belőlük.

Vagy csak én vagyok túl lelkiismeretes?

Múltkorjában egy ilyesmi melón estem át, két rövid tv-s spothoz, egészségügyi biztosító reklámhoz rajzoltam storyboardot. Ez még számomra is új dolog volt, de végre valami, ahol a kezem is használhattam.

reklám 1.


reklám 2.

Szóval csak semmi Vec-kóc-csopper.

Markó barátom egy hosszabb eszmefuttatást is megérdemelne. Az éveket viszont nehéz néhány mondatba sűríteni. Nem tudom átívelni az óvodát, az iskolás éveket, az igazi weststadter lakótelepi csínytevésekét, a bicajos és babettás bomlasztást. Nem tudom talán már felsorolni sem a hullámzó technikai szintet bíró autókon lerótt krúzolásokat, a berhálást, a bütykölést és a csendes döbbenetet. Az évek homályába tünnek el a motorok, a Stella, a Babetta, a Cagiva, a Kawa Z1R, a CBX 500, a Z400, az FZR, és még ki tudja hány leharcolt vagy jobb sorsra érdemes kétkerekű. Vagy a négykerelűk hosszú sorsa, a Trabanttal kezdve, a golyónyomos XR2 Fiesta, a FIAT 850, a Cortina, a Taunus, a Scorpio, a hibrid Mercury Sierra/Scorpio Cosworth, a Camaro, a Blazer a Lumina és biztosan volt egypár, ami már kikopott emlékeim közül. Markó nem túlél, hanem van, állandóan, lángoló fáklyájaként a nyugati lakótelepnek.

Ma délután a munkaidőt (az enyémet) kitöltve felmerült, hogy valami kevésbé durva kipufogó kellene majd tél folyamán az 1000 FZR EXUP Yamaha-ra. Ennek eredményeként munkaidő után az én elméleti segítségemmel szétmetéltük a hibátlan seggét, vagyis hátsó váznyúlványát a gépnek, hogy ezzel is könnyedebb, Markó barátom szavával élve gorombább legyen. Hát az lett.

Szóval csak semmi Vec-kóc-csopper.

Nincs rikítozás és "Et tu, Brute?" hangulat. Arányok vannak, ötlet és cselekmény. Hát leugrott 20 centi a seggből. Egyszer majd talán össze lesz dolgozva, le lesz csiszolva, be lesz festve, és mokány, nagyon mokány lesz. Talán majd télen kap egy kipufogót is. Aztán már csak a diszkréten görbe első villát kéne lecserélni. Habár Markóéknál az ritkán van a földön, mert weststadban mindenki tudja:

A villa úgy szép, ha magasra emelve büszkén hasítja a levegőt.

    Minden városnak megvan a maga arca. Valahol építik, valahol megtette az idő kőműveskanalával a történelem. Dunaszerdahely inkább hírhedt, mint híres, az arculatért csupán látszatmegoldásokkal kapkodó kisváros. Viszont ez az otthonom, szeretem, és azt hiszem ismerem is. Vannak olyan oldalai, amelyek az átlag lakosnak rejtve maradnak a szeme előtt, vagy megszokottsága, vagy eldugottsága okán. Gergővel kitaláltuk, hogy megkeressük azokat a helyeket, amelyek megörökítésre érdemesek. Legyünk mi a város elfeledett oldalának a dokumentálói. A tervek szerint ez sorozat lesz, sok tervezett helyhez engedély vagy hozzájárulás kell, de ha pénz nem is beszél, meg a kutya sem ugat, talán majd a kapcsolati tőke segít nekünk.

A mai első munkaidő utáni séta:

    A régi temetőben kezdtünk, amely a sikabonyi temető és a katonasírok után helyezkedik el Nagyabony felé a főút mellett. Sokan azt sem tudják, mit rejt a bozótos, pedig lehet, hogy családjuk gyökereit takarja a szinte teljes egészében járhatatlan, nappal is félhomályos sírkert. Vissza nem takart kihantolások, feldöntött és meggyalázott sírok bújnak meg a lombkorona alatt, elfeledve, és már senki által sem keresve. Talán csak a csigák járnak ide elpusztulni, több száz kiürült éticsigaotthon ropog a talp alatt. Bozótvágó nélkül elég nehéz bejutni, de ki az, aki machetével indul temetőbe?
    Maradva a város nyugati oldalán, átmentünk a cukorgyárhoz, amit ugyan mindenki ismer, de számomra, mint igazi weststadternek ikonikus jelentőséggel bír. Mivel az Unió termelési politikája miatt az őszi volt az utolsó szezon, jelenleg már csak a felszámolás folyik a jó kis fehér cukor helyett. Nincs többé cukorrépaszezon, nincs többé a városra langyos dunyhaként ráterülő melaszillat. Nekem hiányozni fog, szemem keresni fogja minden hazatéréskor a két kéményt, és tudom, hogy nem leszek magam. Elvesző koordinátapont ez,ahogy az épület mögött levő szennyvíztisztító komplexum is az volt a maga módján. Ma már csak a földbe és a sárba ivódott esszencia emlékeztet a nyári melegben feltörő szagra, mostanra vadkacsák és sirályok ringanak a keverőlapátok által felkavart hullámokon.

Na, a mai este egy kép kivételével a fekete-fehér-szürkeárnyalat jegyében telt. Ami meg színes maradt, annak színesnek is kellett maradnia. Mit mondhatnék meg? Offtopic, de nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés.

Természetesen Gyuribaá műhelyében voltam ma Vérfagyasztó Tádéval. Kicsi Gyuri beletett egy elveszett szorítócsavart az első villába, miközben, mivel mindenkit Gyurinak hívnak, Gyuri P1800S Volvojának meghegesztették a háttérben a hátsó differenciálművét.

Egyszer-kétszer már láttam ezt a jószágot a városban, de ennek is Gyuribaához kellett befutnia, hogy le tudjam fényképezni.

Ugyan köztudomású, hogy a motorizált triciklik tulajdonosai furcsa szerzetek, és sok mellbevágó dologra képesek, de azért ez akkor is elég komoly vizuális sokk volt. Egy darabig remegett a kezemben a gép, de aztán megembereltem magamat, és ha nem is művészien, de dokumentáris jelleggel nekiálltam képrögzíteni.

Szóval ez a dolog egy TRIKE. Eredetileg egy 850 Fiat blokkjára és futóműalkatrészeire épült, de jelenleg egy 900-as Zastava motor hajtaná, ha éppen nem rakoncátlankodna. Rengeteg apró eklektikus részlet van rajta, kézzel festett kecskefejű-antilopszarvú-lólábú-sárkánytestű szörnyek, azonosíthatatlan vacakok és ujjnyi, túlkaribrált hegesztések. Horgászháló és segédfények, rézcsengő, műanyagsas, teszkósszatyor egészíti ki a teljesen egyenes plexiüveg nemzeti hovatartozást jelző ragasztott betűit.

Most már akkor szemet nagyra nyitni, a házi jellegű ortodox motorépítés csimboradzója következik! ***