Megszületett nővérem zsinórban a harmadik gyermeke, aki a Bori nevet kapta, de a Borsika munkanévre is hallgat. Isten éltesse őket. Mi Lacival, összekötve a kellemesset a kellemessel, elmotoroztunk Verőcére, hogy meglátogassuk őket.

vérem rút verem
fogva tart míg tárt ölet
meg-megölelek

Hétvégén Debrecenben voltam. Nem, nem hoztam pulykakakast.
Csak kattintgattam, olyan dolgokat, amelyek megtetszettek.
Például egy vőfélyt. Mert valahol komolyan gondolják, és nem ciklámenszínű Miami Vice zakóban.










































Szimpatikusak voltak a tulipánok is.
Ez vajon a református holland-magyar összeborulás jelképe?










































Igen, a részleteket szeretem a legjobban. Nagytemplom kilincs.






















































































Na és a hajléktalanok. Csendben, bódultan, most éppen hárman egymást szeretve.










































És egy másik kósza részlet.











































Ugye de szépen meg lett csavarva?










































Vagy egy éjszakai nagytotál.










































És egy éjszakai etwas csíkbogár.










































Aztán hazafele a Nyugati.










































Utána a Keleti.










































Majd a szlovák oldali Komárom állomásdesignja.





































És a buszmegállóba tapadt nejlonzacskó.

A költészet napja van. Évforduló, valaki emlékére, aki valahol Szárszón, valami vonat alatt. Reggel óta verssorok cikáznak fejemben, több száz év emléke köszön vissza strófafoszlányokban. Persze színes tinták helyett színes vasdobozokkal vagyok kénytelen álmodni, és múzsám csókja is telefonhanggá szelídül csak. Már ha szelídség ez, már ha békés szeretet.

Most semmim sem rímel össze, nem csengenek együtt a sorvégek, és az idő mértéke sem adja ritmusát soraimnak. Mint egy kényszeredett szabadvers, határozatlan egymásra hányása a gondolatoknak. Vezetőszálat akarok. Kötött strófákat, a szonett mediterrán könnyedségét, balladai alkonyatot vagy legalább egy mondókányi könnyedséget. Tiszta szép szavat.

Anyám nyelvét, az ő örökre kőbe vésett szeretetét. Vagy szülj meg te is naponta, és temess éjszakára csókokba: mint egy borotvával vágott haiku ébredhessek együtt a madarakkal. Köszöntselek harmatos torokkal mélyről, mint egy regősök, és hát, ha kell, jöjjön az a vonat. Döccenjen meg a hatalmas fémkerék, húzza-vonja a hattengelyes kocsikat a szusszanó dízelmozdony.

A rovátkolt falú színes vasdobozban ott van a mai napom, megremeg, ahogy felhúz a gép, pulzál a tonna-hegy, ahogy emelkedik a fordulat. Minden indul, minden megy, gördül lassan a kikötő fele. Nincs rím, csak sín. Nincs szabály, nincsenek kötött sorok, az egyetlen vezetőszál, a menetrend is már régen felborult.

Én meg színes konténerekről álmodom.

igérem jövőre csak pretlak lesz, hagyom a burzsoáziának az olasz paradicsompépet.

Már megint a páromnak van igaza. Már nem vagyunk az a generáció, aki képes tenni valamit, csak beletörődünk sorsunkba. Nem megyünk utcára, csak rejtőzködünk sebeinket nyalogatva, egészen a felejtésig.
Most borzasztó rossz ebbe a belső tükörbe nézni, kegyetlenül marcangol a tudat, hogy felismertem az igazságot, de talán késő már.
Nem egy klubot, nem egy megszokott helyet zárnak be felettünk, hanem lakatot tesznek egy olyan közösségre, aki pontokon és metszeteken keresztül kötődött egymáshoz, de egy dolog mindennyiukban közös volt, a klub. Most kocsmákba kell minket száműzni? Vagy maradjunk rögtön otthon? Mikor fogom ezeket az embereket újra egy helyen látni? Mikor fogom tekintetembe fogni Dunaszerdahely következő gondolkodásra hajlamos generációját? Tudom, tudom, oldott kéve és széthull nemzetünk, meg minden, de hát fát vágunk magunk alatt, jövöképet locsolunk benzinnel, és meszet dobunk a gondolatokra.

Nem csupán az én 10 évemről van szó, és nem csupán másokéról. Nem a múltról és az eddigi tettekről, hanem arról, hogy mi veszik el szellemi birtokunkból. Az meg jövő. Most elterebélyesedett pártbohócok hadonásznak csorba karddal, önmagukat huszárnak vélve, mi pedig, a kis jobbágyok adjuk a magunk sarcát. 150 éve lelkesen hőzöngtek maroknyian egy monarchia ellen, mi meg a saját városunk, papíron általunk választott vezetőinek sem vagyunk képesek megmondani a véleményünket. Széttörném most belső tükrömet, de nem érem el.

Azoknak akik a gyertyákat gyújtották, köszönjük. most valahogy úgy pislákol bennem is az öntudat, úgy gúlik meg a felismerés lángja. Fenébe, csináljunk valamit. Ha még nem késő.

Egy kicsit most én is véget érek. Valahogy rárúgták az ajtót arra a szobára, ahol életem perceinek annyi kis kirakóját őrizgettem. Állok saját nappalim bezárt ajtaja előtt, és tudom, ha még valaha is bemegyek oda, már nem ugyanaz lesz, múltam kis kockáira rámállik a vakolat.
Beleivódtam a bútorokba, minden poháron ott van tenyerem lenyomata, izzadtságcseppeim ásványianyag-tartalma belegyúródva emlékszik az utolsó koncertekre. Először én is ott álltam csak a térdmagasságban húzódó szinpadnál, de egyzser csak én is elhittem, hogy felállhatok, hogy onnan is ránézhetek barátaimra, családomra. Ugorhattam, mindig volt ki velem szökdelt, zuhanhattam, volt ki elkapott. Ellopakodtak mellettünk az évek, de arcunkat a klub füstje és baráti levegője kuszálta össze ilyenné, karcolta szemem alá táskáim kontúrráncait.
Most teli tudnám írni emlékekkel a Jegyzettömb homogén fehérségét, de felesleges. Akik tudják, hogy miről van szó, azoknak ugyanúgy megvannak ez élmények, és olykor kapcsolódnak is az enyémekkel. Csak megköszönni tudom azoknak, akik kitalálták, akik továbbvitték, akik ott voltak azokban a pillanatokban amikor én is ott hagytam azokat az édes öt perceit az eltelt 10 évemnek.

NFG nem lesz többé, talán hasonló sem. Kilakoltatnak önkéntes nappalimból, hálómból és zajongómból. Mit mondhatnék? Kicsit nézzetek magatokba, szedjétek elő az emlékeket, és húzzatok egy vonalat ezen ifjúságotok alá összegzésül. Már nem lesz ugyanaz.

Köszönjük Dunaszerdahely, köszönjük nektek választott vezetőink.

búcsúdal ez, csak szarul szól.