Most borzasztó rossz ebbe a belső tükörbe nézni, kegyetlenül marcangol a tudat, hogy felismertem az igazságot, de talán késő már.
Nem egy klubot, nem egy megszokott helyet zárnak be felettünk, hanem lakatot tesznek egy olyan közösségre, aki pontokon és metszeteken keresztül kötődött egymáshoz, de egy dolog mindennyiukban közös volt, a klub. Most kocsmákba kell minket száműzni? Vagy maradjunk rögtön otthon? Mikor fogom ezeket az embereket újra egy helyen látni? Mikor fogom tekintetembe fogni Dunaszerdahely következő gondolkodásra hajlamos generációját? Tudom, tudom, oldott kéve és széthull nemzetünk, meg minden, de hát fát vágunk magunk alatt, jövöképet locsolunk benzinnel, és meszet dobunk a gondolatokra.
Nem csupán az én 10 évemről van szó, és nem csupán másokéról. Nem a múltról és az eddigi tettekről, hanem arról, hogy mi veszik el szellemi birtokunkból. Az meg jövő. Most elterebélyesedett pártbohócok hadonásznak csorba karddal, önmagukat huszárnak vélve, mi pedig, a kis jobbágyok adjuk a magunk sarcát. 150 éve lelkesen hőzöngtek maroknyian egy monarchia ellen, mi meg a saját városunk, papíron általunk választott vezetőinek sem vagyunk képesek megmondani a véleményünket. Széttörném most belső tükrömet, de nem érem el.
Azoknak akik a gyertyákat gyújtották, köszönjük. most valahogy úgy pislákol bennem is az öntudat, úgy gúlik meg a felismerés lángja. Fenébe, csináljunk valamit. Ha még nem késő.
