A költészet napja van. Évforduló, valaki emlékére, aki valahol Szárszón, valami vonat alatt. Reggel óta verssorok cikáznak fejemben, több száz év emléke köszön vissza strófafoszlányokban. Persze színes tinták helyett színes vasdobozokkal vagyok kénytelen álmodni, és múzsám csókja is telefonhanggá szelídül csak. Már ha szelídség ez, már ha békés szeretet.
Most semmim sem rímel össze, nem csengenek együtt a sorvégek, és az idő mértéke sem adja ritmusát soraimnak. Mint egy kényszeredett szabadvers, határozatlan egymásra hányása a gondolatoknak. Vezetőszálat akarok. Kötött strófákat, a szonett mediterrán könnyedségét, balladai alkonyatot vagy legalább egy mondókányi könnyedséget. Tiszta szép szavat.
Anyám nyelvét, az ő örökre kőbe vésett szeretetét. Vagy szülj meg te is naponta, és temess éjszakára csókokba: mint egy borotvával vágott haiku ébredhessek együtt a madarakkal. Köszöntselek harmatos torokkal mélyről, mint egy regősök, és hát, ha kell, jöjjön az a vonat. Döccenjen meg a hatalmas fémkerék, húzza-vonja a hattengelyes kocsikat a szusszanó dízelmozdony.
A rovátkolt falú színes vasdobozban ott van a mai napom, megremeg, ahogy felhúz a gép, pulzál a tonna-hegy, ahogy emelkedik a fordulat. Minden indul, minden megy, gördül lassan a kikötő fele. Nincs rím, csak sín. Nincs szabály, nincsenek kötött sorok, az egyetlen vezetőszál, a menetrend is már régen felborult.
