Egy kicsit most én is véget érek. Valahogy rárúgták az ajtót arra a szobára, ahol életem perceinek annyi kis kirakóját őrizgettem. Állok saját nappalim bezárt ajtaja előtt, és tudom, ha még valaha is bemegyek oda, már nem ugyanaz lesz, múltam kis kockáira rámállik a vakolat.
Beleivódtam a bútorokba, minden poháron ott van tenyerem lenyomata, izzadtságcseppeim ásványianyag-tartalma belegyúródva emlékszik az utolsó koncertekre. Először én is ott álltam csak a térdmagasságban húzódó szinpadnál, de egyzser csak én is elhittem, hogy felállhatok, hogy onnan is ránézhetek barátaimra, családomra. Ugorhattam, mindig volt ki velem szökdelt, zuhanhattam, volt ki elkapott. Ellopakodtak mellettünk az évek, de arcunkat a klub füstje és baráti levegője kuszálta össze ilyenné, karcolta szemem alá táskáim kontúrráncait.
Most teli tudnám írni emlékekkel a Jegyzettömb homogén fehérségét, de felesleges. Akik tudják, hogy miről van szó, azoknak ugyanúgy megvannak ez élmények, és olykor kapcsolódnak is az enyémekkel. Csak megköszönni tudom azoknak, akik kitalálták, akik továbbvitték, akik ott voltak azokban a pillanatokban amikor én is ott hagytam azokat az édes öt perceit az eltelt 10 évemnek.

NFG nem lesz többé, talán hasonló sem. Kilakoltatnak önkéntes nappalimból, hálómból és zajongómból. Mit mondhatnék? Kicsit nézzetek magatokba, szedjétek elő az emlékeket, és húzzatok egy vonalat ezen ifjúságotok alá összegzésül. Már nem lesz ugyanaz.

Köszönjük Dunaszerdahely, köszönjük nektek választott vezetőink.

búcsúdal ez, csak szarul szól.