A blues bennem kiölhetetlen. Nem tudom jól játszani, fekete sem vagyok, de ez van: mindig visszatérek hozzá. Jeanne Carroll koncertjén voltam a Repeta Sarokban, ahol a kedves öreg dívát a The Turnaround zenekar kísérte.

Jeanne egy grimaszkirálynő. Hey, get the blues, nézzétek, hallgassátok.

Gyakran, amikor hidakon kelek át, eszembe jut ez a dal. Nem tudom miért szeretem, semmi olyan nincs benne, amiért egy zenét megkedvelek, de valamiért mégis. Nem tudom, hogy fűz-e hozzá emlék, talán az a kis presszó ott Egerben, ahová az ének-zene tanszékesek jártak. Halványan rémlik valami kazettáról keverő dj, (hmm, kétezerről beszélünk) meg talán lány is volt, de ez nem biztos: az évek távlatából már sok minden összemosódik.

A lényeg, a Norris-Colbert-Megyeri híd, amin tíz perccel a megnyitása előtt még volt szerencsém átmotorozni. Ha ezt a fotót még egyszer szeretném elkészíteni, nagyon sok pénzbe kerülne, ott, akkor még ingyen és büntetés nélkül mentem át rajta a fotózás után százhetvennel. Jó volt.

Néhány hete ismét a vöröskői (Cervený Kamen) várnál kirándultam. Miről híres a hely? Hát a nagyon komoly Pállfy-épületről és a történelem módszeres szlovákosításáról. História béta verzióban, meggyúrják, alakítják, újraírják. Annak ellenére, hogy minden festményen és faragáson helyesen, magyarul írjták le eredetiben a nevet, ők módszeresen Pálfinak említik az információs lapokon, gyanítom, hogy a meciari éra nyelvtörvénye és a pánszláv paranoia idült hülyesége miatt.

Azt is elfelejtik megemlíteni, hogy a Pálffyak magyarok voltak, ők erre már rég kigondolták az "uhor-ugor" szót az Osztrák-Magyar Monarchia szlovák neve, a Rakúsko-Uhorská Monarchia alapján. Ergó, egy nem létező népet emlegetnek, az a bölcs nemzet meg el is hiszi. Ez van, ezek ilyenek.

Mintha a nagy kapu fölött is ki lenne csiszolva valami felirat, apám még haloványan emlékezik valami magyarokkal kontextusban levő latin feliratra, az most már szemmel láthatólag nem teljes.

Elszomorító gróf Pálffy István bronz mellszobrának állapota, ezt a kedves partizánok és a várat kirabló helyiek használták céltáblának a háború után. Ma a bástyában áll, így, lyukasan. Hiába a jó adó és a dinamikus gazdaság, azért néha szar, hogy szlovák állampolgár vagy, na.

A természet erősebb az embernél: hiába engedik ki a megunt háziállatokat, a teknősök feltalálják magukat. Ez a két, nagyjából húsz centis példány a pesti rakparton, a Váci úttól néhány percnyire lebzselt, évezték a napot az összehordott uszadékon. (Egy halottas Volga fotózásakor vettem őket észre, annak tesztje hamarosan a Totalcaron.)

Vajon télre beássák magukat? Mit csinálnak? Hogy és hol telelnek az ékszerteknősök?

(Most voltam a rakpartom, a teknősök megint, vagy még mindig ott kujonkodnak, valaki nyugtasson meg, hogy túlélik)

A hétvégén teszteltem ezeket a drága vasakat, egy halottas Volgát meg régi rádióskocsi Tatra 805-öt. Cikkek hamarosan a Totalcaron.

Dórimóri az olvasólámpa alatt vadászik.

Pénteken a Kék Yukban voltunk jó kis rockabilly-psychobilly zúzáson. Tessék megfigyelni Magyarország legszebb doboslányát, aki éppen mikrofonnal játszik a dobverők helyett. Egy pillantást megér a basszusgitáros cica is, sőt.

Fellépők voltak: Los Tiki Torpedoes, Woody Allan, Covabunga Go-Go és a Hillbilly Hellcats.

Amit utáltam, az a reflektorok piros fénye volt, sajnos a fényképezőgép nem tud mit kezdeni vele, ezért sok kép alapból kuka, vagy a postprocess ellenére is tompa, félvilági.

Szlovéniából Olaszországba átmotorozva az Első Világháború rengeteg emlékével találkozik az utazó. Terza Armata olyan nagy, hogy nem lehet nem észrevenni, és mindehol nevek és nevek és persze Presente.

(Bocs, ez most a régi pici Kodak-kompakt, nem fért be a nagy Nikon)

Tudnak, de minek?

Ezek a múlt sérthetetlen és feltétlenül szeretendő emlékei. Nem tudok elmenni mellettük, nekem ezek az apró pillanatok a jövőt jelentik. Átnyúlva a múltból a jelen felett. Cikk itt.