A mai első munkaidő utáni séta:
A régi temetőben kezdtünk, amely a sikabonyi temető és a katonasírok után helyezkedik el Nagyabony felé a főút mellett. Sokan azt sem tudják, mit rejt a bozótos, pedig lehet, hogy családjuk gyökereit takarja a szinte teljes egészében járhatatlan, nappal is félhomályos sírkert. Vissza nem takart kihantolások, feldöntött és meggyalázott sírok bújnak meg a lombkorona alatt, elfeledve, és már senki által sem keresve. Talán csak a csigák járnak ide elpusztulni, több száz kiürült éticsigaotthon ropog a talp alatt. Bozótvágó nélkül elég nehéz bejutni, de ki az, aki machetével indul temetőbe?
Maradva a város nyugati oldalán, átmentünk a cukorgyárhoz, amit ugyan mindenki ismer, de számomra, mint igazi weststadternek ikonikus jelentőséggel bír. Mivel az Unió termelési politikája miatt az őszi volt az utolsó szezon, jelenleg már csak a felszámolás folyik a jó kis fehér cukor helyett. Nincs többé cukorrépaszezon, nincs többé a városra langyos dunyhaként ráterülő melaszillat. Nekem hiányozni fog, szemem keresni fogja minden hazatéréskor a két kéményt, és tudom, hogy nem leszek magam. Elvesző koordinátapont ez,ahogy az épület mögött levő szennyvíztisztító komplexum is az volt a maga módján. Ma már csak a földbe és a sárba ivódott esszencia emlékeztet a nyári melegben feltörő szagra, mostanra vadkacsák és sirályok ringanak a keverőlapátok által felkavart hullámokon.
