Muszáj volt megállni a kocsival. Volt kis jég is, de csak félkörömnyi.

"Csönd ül szívemen és lomha sötét takar,
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a folyó, tükre sajogva megáll
s döfködi partját."

Radnóti Miklós: Mint a halál
1940. február 27.

"Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,
mely - hogyha nem kúszott a köd reád -
beintettél hozzám az ablakon,
mihelyt széthúztam könnyű függönyét."
 

Áprily Lajos: Búcsú a hótól 

"A hinta majdnem az égbe röpít:
a világ föl- és leszáll.
Ház meg fa: másképp dől, ami dől,
és másképp áll, ami áll. "

Szabó Lőrinc: Kis virág, te

"de vesd le a hályogot, amivel
a fajta gőgje megvert:
nem szeretsz jól, míg nincs erőd
megvetni az embert!"

Szabó Lőrinc: Egy humanistához 

"A hegymászó tudja, hogy mit jelent az, ha gallyakból való, primitív keresztet lát a szakadék szélén, a hangya megható szorgalmassággal dolgozik tartós esőzés előtt, a hörcsög jóslás nélkül is megérzi a hosszú szűk esztendőt, az akác tudja, mikor lehet kétszer nyílnia, az egér, a béka sejti, hogy milyen idők következnek felette - csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot"

Krúdy Gyula: Egy új emlékkönyvbe

Ráncokkal szíjjazta arcunkat
e földhöz az idő, e csontokkal-kártyázó
temetőhöz ráncokkal kötött, nem jön
tavasz, nem jön tél sem, hogy eloldozzon,
szívünket éjszakánként álom-ekékkel szántja körbe
a sötétség, ideszülettünk virággyökerek étkéül;
megsirattatni magunkat a szélben hófehér esővé ijedt
almafákkal, mert még szeretőnk sincs, ki könnyet ejtsen
értünk, elszöktek, elfutottak csalódva, hajnali füvek tornyain
harmat harangokat kondított halálba a léptük, ez hát
a hazánk, ez a káromkodásainkra-feszített
szegénység, dobravert életünkért a nyomorúsággal-alkudó
kalmár, nem rejtőzhetünk mezők vállaira taszított
homály mögé innen; zúzmara-szőrű ágak mögé nem
rejtőzhetünk, törvények, szerelmek vigyázzák
szökésünk, éjszakák fekete csontjaiért marakodó
kutyák, lobogni, zúgolódni itt tanított
a tűz, suttogta nekünk villámmá dühödve:
csillaggá feketedsz hajlongó sors!

Bari Károly: Hazánk (Kormos Istvánnak)

Vonítanak a szél kutyái,
fehér puszták gerincét a fagy
őrült fogai harapdálják,
száraz ág heveredik a hóba,
csattognak mellén súlyos
buzogány-csapásai hegyek
hideg sóhajtásainak,
jaj, a zöld lobogású fenyők
is zúzmara-szakállat növesztettek!
Jégvirágok csikorgó éjszakája:
talpig tündöklő fehérben,
erdők kerítései alatt szarvasok sírnak,
borzongó agancsaikon virraszt a hold.

Bari Károly: Téli este