A 2CV még abban a korszakban született, amikor az André Citroen nevével fémjelezett gyárban valódi innovatív eszközök születtek. Már túl vagyunk a visszhangos sikerű Traction Avanton, de még innen a második világháborún, amikor Pierre-Jules Boulanger egy átabszintozott éjszaka után kitalálja, hogy kéne valami kis vacak, ami megy is, kényelmes is, meg hely is van benne, és megbízható, meg minden.
Ugye nem kell felsorolnom a tojásos-kalapos-szénás legendákat? Igaznak talán igazak ugyan, de a fontos tény nem ez, hanem az, hogy kibekkelve a háborút végül is 1948-ban legördült a gyártósorról, új idő új szelének a szimbólumaként.
A Flaminio Bertoni tervezte karosszéria mai szemmel is olyan formai játékokat hordoz a fémlemezein, amelyet számos mai designstúdió hiába próbálna izzadt tenyérrel lemásolni vagy újraértelmezni. Sok mindent és sokan összeírtak erről a kocsiról. Egy biztos, ez az optimizmus autója. A zsigeri öröm s az újjászületés finom lendülete van külsejében és tulajdonságai között, ugyanaz, ami Európát akkor jellemezte. Egy korszak visszhangja, amelynek ekhója sokkal tovább rezgette a levegőt, mint ahogy azt tervezésekor gondolták.
A Walter Becchia által konstruált kéthengeres boxer is több volt, mint optimizmus a maga 9 DIN lóerejével, ám mégis ott állt 48-ban a párizsi szalon standján. Nem volt örömujjongás, és nem volt fanfár. Senki sem hullott térdre, sőt Boris Vian guruló abberációnak jellemezte egy írásában, amiért talán máig a sírjára köpnek a kacsa rajongói. A gyártás egészen 1990-ig folytatódott, 3.872.583 darabot produkálva, valamint ez felett 1.246.306 camionettet (kisáruszállító) szabadítva vidáman ringatózva a közutakra.
Ez a hintázás igazi sajátossága az autónak. Még mai szemmel is komfortosnak lehet tekinteni azokat a példányokat, amelyekbe a próbált darabbal szemben nem csak egy láda támasztja az ember hátsóját. A független felfüggesztésnek hála az úthullámokat békés bólintással nyugtázza, míg kanyarban egy bamba vadkacsához hasonlítva mélázik a hullámokon. Mégsem érezni veszélyesnek, mindig megvan a kanyar kijárati íve. A 602 köbcentis, későbbi szériás motor 29 lóerejével teljesen használhatóan mozhatja az autót, minden másodpercre juttatva valami élményt. Szertartásos a kormányváltó használata, érezni minden áttételi rúd ellenállását. A kéthengeres hangja sajátos, pláne ezen a sárga-fekete kácsán, ahol a lyukas tompító megtévesztő módon vetíti elő egy custom-motorkerékpár érkezését. Ennek ellenére a cseppalakú lámpáival rámnézve egy szivacsosra szívott cimborára emlékeztet, és helyet foglalva a volán mögött is biztosítja ennek a kontinuitását.
Sajnos hiába próbáltam az egyik védjegynek számító billenőablakot kinyitni, hogy kikönyökölve hasítsam a csallóközi levegőt, az elfáradt gumigyűrűnek hála többször visszacsapódott. A tetőt nem mertem hátraengedni, az autó egészének az állapotát figyelembe véve nem voltam biztos benne, hogy nem okozok-e visszafordíthatatlan kárt. Ezzel nem azt mondom, hogy az autó immár az enyészeté. Néhány hét munka és gond nélkül feltámasztható a 2CV, csupán a mindennapi használat, és a nem szerelő végzettségű anyuka már olyan nyomokat hagyott, amelyek okvetlen szemet szúrnak. Az elmálott ülés, a taknyos papírzsebkendőként lógó motortéri hangszigetelés, és a többi apróság mégsem gátolja a kácsát abban, hogy kifejezetten vidáman fusson. Tulajdonosának a méltóságteljes szépségéhez és három gyerekéhez elképzelni sem tudnék igazibb autót, együttes látványuk szívből jövő mosolyra késztet minden bámészkodót.
Nem hazudok, aki ismer tudja, hogy szeretem az autó formájú és úgy is működő kocsikat. Taszít a luxus, idegesítenek a túlzások. Ennek értelmében a Citroen 2CV kéne. Nagyon.
Pontosítok. Egy Camionette-ért bármelyikőtök fél karját odaadnám.
.jpg)
