Amíg nővéremék Zalában laktak, biztosan többször elautóztam ez mellett a zsidó temető mellett. Fel sem tűnhetett, az akác és a bodza teljesen kitakarhatta a romos kőkerítés mögött rejtőző sírokat. Most, hogy Őrségből tartottam hazafelé, megnyílt tekintetem előtt a Sümeg és Mihályfa közötti főút mellett lévő sírkert. Emberként, felekezettől függetlenül, mindig elszomorít a lepusztult vagy lepusztított nyughelye holtainknak. Hogy ez a vandálság és az azt követő hosszú hanyagság mikor és miért történt, az út mellett állva nem megállapítható. Régen, mert a kövek besüllyedtek, széleiket már magába nyelte a zsíros föld.

A kövek között hajolgatva a következő sorok jártak a fejemben.

"Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven,
de tán csak egy, vagy annyi se,
mindegy, végez velünk a betegség, az undor
vagy a véletlen fegyvere.
Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven,
és mind együtt leszünk s megbékülünk a földben."

Ezek szerint ott sem.