*
Nem a világban akarok jelet hagyni, hanem én akarok egy jel lenni a világnak. Saját szemiotikai rendszert felépíteni, és ráhagyni a jövőre, hagy értelmezzenek, ha akarnak.
Személyes jeleim vannak. Néha megrajzolom őket, néha felmutatom, néha verbális úton jutottam el környezetemnek. A legnehezebb és a legfájdalmasabb, ha bőröm alá rakatom be. Megszenvedni minden kis részletéért a mondanivalónak, hagyva, hogy tű és a tinta készítse el az ábrát, amihez a szavak nem megfelelőek. Fájdalommal jár, mégis jó érzés újra és újra átélni abban a hitben, hogy ezzel nem magamat jelölöm meg, hanem önmagamon helyezek el jelet a világ számára. Az értelmezési kód csökkentett mértékben nyitott, akárcsak én, ezzel téve rejtvényszerűvé a helyzetet.
Már hiányzik a fájdalom. Jól esne újra hátradőlni a székben, érezni a gumikesztyűt, ahogy feszesre húzza bőrömet. Az első szúrása a tűnek, és a tetoválógép monoton sivítása annak ellenére, hogy megszenvedtet, jó barátként helyezi el pigmentjeim között a festéket. Igen, ikonok ezek is rajtam. Jelentéssel összekapcsolt kis tintapamacsok, amelyek örökre velem maradnak.
Ha elég nagy lennék, addig-addig varratnám magam, míg bőrömön nem hullámozna a tenger, hátamon nem hasítana a bárka, és önmagamba fogadhatnám mindazt, amit arra érdemesnek tartok. Karjaim árbocrudak, lábaim hatalmas evezők lennének, hasamból pedig kialakulna a hajó gömbölyödő teste. Én teremteném újra világomat, gyomromból engedve ki az átmenekítetteket. Nem megépíteni kell a bárkát, nem Noéként verni a szöget a fába, hanem áldozatot hozva átváltozni, testemből formálva ki az igazit, a minden viharnak ellenállót.
*